Dr. Mezei Ottó, művészettörténész, egyetemi tanár: Bészabó András munkásságáról.
Bészabó András művészetét, művészi szemléletét a külső eseményeket tekintve befolyásolták, tágították, érlelték a hazai és külföldi művészeti táborok, utazások. Többek között a nyolcvanas évek eleji tokaji alkotótáborok, és élménydús ’91-es párizsi utazás, a kilencvenes évekbeli ausztriai s még inkább a hosszabb kanadai meg floridai út, amelyek az amerikai művészet nálunk kevéssé népszerűsített vonulataira irányították figyelmét.
A közvetlen topográfiai érintkezések mellett kimutathatóan megtermékenyítette művészetét egy-egy emlékezetes évforduló, ünnepélyes történelmi esemény, mint a honfoglalás 1100. évfordulója, vagy a Szent István-i millennium esztendeje, melynek művészeti eseményeiben érett művészként és egy magas szintű kiállítás rendezőjeként vett részt.
Belső fény által felemelve- című ékszer- rekesz-zománc a katalógusból
Ezeknél a topográfiai és alkalmi élményforrásoknál nem kevésbé lényeges a művész korai, főiskolai éveit követő elhatározása, melynek eredményeként alkotói tevékenységét a magyarság ősmúltjával s egy-egy alkalommal, jelképesen, mai léthelyzetével kapcsolta össze. Akár művészi világképnek is nevezhető az a nyolcvanas és kilencvenes években kiteljesedő eszmeiség, amely e két évtized alkotásaiban megnyilatkozik. Ettől az eszmeiségtől sok esetben nem választható el a művész azon állásfoglalása, ahogyan műveiben jelszerű utalás formájában az emberi-természeti környezet lepusztulását, általában a civilizáció káros kinövéseit szemléli.
Élő-alkotó művészt nem szokás – nem illő megmásíthatatlan kategóriába sorolni, de különleges jelenségről lévén szó, ne szükségtelen hangsúlyozni, hogy Bészabó András munkássága, művészete egészében, a magyar kultúra egyéb szakterületeivel is érintkezik. Mint ilyen a magyar művészetnek a XIX-XX. század fordulójától hol világosan és általánosan elfogadottan megnyilatkozó, hol búvópatakként a mélyben majdhogynem észrevétlenül továbbfutó, majd eruptív erővel felszínre törő áramhoz kapcsolódik. Ez a gödöllőiekkel, első vonalbeli képviselőikkel, a teleppel (szövőiskolával) induló vonulat nem lankad el a Horthy-éra esztendeiben sem, bővítve-kiterjesztve a magyar ős(múlt) más korszakához, a korabeli magyar élethez kapcsolódó, speciálisan magyar (vagy annak vélt) művészet tovább élő fogalmát. Olyan nevek, mint Fettich Nándor és iparművész tanítványai, Karácsony Sándor, László Gyula, Lükő Gábor, a Magyar Képírók és Képfaragók Egyesületének különböző irányultságú tagjai érzékeltetik valamelyest az időközben hagyománnyá nemesedett múlt foszladozó emlékét. Lényegében ez a vonulat él tovább (nemegyszer külhoni törekvésekkel felfrissítve) a jelenkori művészet egy-egy áramlatában, néprajzi és egyéb kutatások nyomán tovább szélesítve az eredeti fogalom körét.
Kultúr- és vallástörténészek, etnográfusok, régészek, írók-költők felsorakoztatásával fogható közre ez a nyugati művészeti trendektől elkülönülő, ámbár a modernizmus formai újdonságaival, s legfőképpen a klasszikus modern művészet szemléletével érintkező áramlat, amelynek egyik autonóm képviselője Bészabó András. Képalkotó ereje, művészetének invenciózus formaelemei, ezek kapcsolódásai egy teljesen kiforrott művészegyéniségre vallanak, aki kultúránkat – manapság nem elszigetelten – kettős kötődésűnek: eredetileg a kereszténység felvételét megelőző és a keresztény hitvilághoz kapcsolódónak fogja fel. E kettős kötődés egyik jellegzetes, kompozícionálisan sikeres megnyilatkozása és aquamanile és a korona stilizált formáját egyesítő Az ezeréves múlt felidézése című festménye a művésznek.
Korona és Palást II. c. olajfestmény a katalógusból.
Ez a kettős szemlélet ölt végül is képi-plasztikai megjelenést Bészabó művészetében. Van úgy, hogy a két szemlélet a művek alapján világosan elkülöníthető egymástól. Egyfelől egy ősmagyar világkép, hitvilág bomlik ki előttünk grafikákon (szénrajzokon), festményeken, pasztellképeken, assamblage-okban, sőt tűzzománcokon, másfelől egy kifejezetten keresztény hitvilág archaikus elemeit, emlékeit sorakoztatja fel a művész, azokat jelenkori festői, plasztikai kontextusba ágyazva.
Korona és Palást I. c. olajfestmény a katalógusból.
Bészabó így teremt egy különös, mitikus miliőt, amelynek jobbára stilizált figurák, álarcot öltött lények szereplői, tárgyaktól, dekoratív motívumoktól övezve. Ebben a miliőben nem köznapi élet folyik, hanem – akár értelemszerűen – kiolvashatóan, akár festői-plasztikai jelekkel sejtetve, érzékeltetve – a művész jóvoltából, megjelenítő erejének köszönhetően, ünnepek, rítusok, rituálék, vagy éppen boszorkányos praktikák szemlélői vagyunk. Pontosan meg sem határozhatók ezek a különös „események”, cím szerint különböző kultúrák mitológiai jelenetei elevenednek meg előttünk: Daidalosz és Ikarosz (1990), Charon ladikja (1986), Tavaszvárás (1987), Rituális tánc (1995), Virágvasárnap(1993), Babonaűzés (2001), Gereblyés Nap ünnepe (2001). A felsorolás folytatható, mindenképpen ez a képtípus Bészabó festészetének jellemzője.
Daidalosz és Ikarosz c. olajfestmény
Babonaűzés c. olajfestmény a katalógusból.
A többé-kevésbé értelmezhető képi-plasztikai jelekből következtethetően tehát nem a köznapi élet, hanem az annak mélyén meghúzódó, transzcendensként felfogott emberi lét bomlik ki itt mítosszá, mitikus jelenetekké, amelyek a felsoroltakkal összhangban, de olykor még azokat is megelőző „történéseket” idéznek fel. In illo tempore zajlott, de sajátosan átértelmezett történéseket, a világ, a mi világunk eredendő csodáját (Fényünnep I-II.,1997-98), Erósz múlhatatlan hatalmát (Gyásztalan gyönyör, 1990), az archaikus múltat a mítoszként elképzelt jelennel egybeszövődő lét nemcsak felhőtlen gyönyört, hanem szenvedélyt és szenvedést, bűnt és bűnhődés is ismerő jelenségeit (Combrózsahangulatú magány, 1994; Bálványimádók, 1995; Látványod elkápráztatott, 1995; Megtért asszony, 1997).
A megtért asszony c olajfestmény
Mintha a „mitikus” légkör megteremtését tartaná a művész elsődleges festői-formai céljának, s nem a „rítus”, „szertartás” stb. pontos megnevezhetőségét. Ez még olyan assamlage-ain is nyilvánvaló, amelyeknél a mű címe és egy-egy eleme-motívuma önmagáért beszél (Létrás-könyv, 1996-97; Két világtér között, 1996-97). Ez a különös jelbeszéd (jelentéstani hátterével természetesen) Bészabó munkáinak eredeti vonása: az azonosíthatóság és a nem-értelmezhetőség közötti lebegtetése a megközelíthetően körülírható jelentésnek. E mondhatni mágikus erejű jelbeszéd a magyar népművészettel érintkezik, mint más, távoli népek ősművészetével, azok ornamentális képi, illetve plasztikai formanyelvével. Ami a XX. századi modernizmushoz való kapcsolódását illeti, az az elemi formák alkalmazásában, a figurális motívumok stilizáltságában a kompozíció önkényes értelmezésében figyelhető meg. A modernizmusnak nálunk a múlt század hatvanas éveiben felerősödő hatása mellett Bészabó, jelbeszéde változatosságát biztosítandó, sikerrel alkalmazott különböző zománctechnikákat, természetes anyagokat s újabb műfajokat (assamblage, objekt) is.
Szárnyas-könyv c. (aszamblázs)
Föl, föl, föl a magasba -című Rekesz-ékszerzománc a katalógusból.
Budapest, 2002. Május
Dr. Mezei Ottó művészettörténész, egyetemi tanár- Bészabó András vendégkönyvébe történő bejegyzése 2002. Július 29.-én-Györffy István Nagykun Múzeumban rendezett jubileumi kiállításán:
„ Örülök, hogy eljöttem ide s láthattam együtt András anyagát, amit már korábban is (régebben) ismertem. Meggyőződhettem arról, hogy egy jellegzetesen ide (szellemileg értve), annak (ős) múltjához kötődő művész munkáiról van szó, aki ugyanakkor (XX. századi értelemben) modern is tud lenni, „háttéri „ anyagként a magyar (finnugor) ősművészetet és egy-egy (pl. Kárpát medencei) szürrealista művészt is magáénak mondhat (mindkettőt szellemiségében persze) kiegészítve napjaink-jelenünk un. organikus művészetével, amellyel való rokonsága főként legújabb keletű (installációszerű) „tárgyaiban”, egy-két assemblage-ában mutatkozik meg.
Sajnos ide nem vetődik el „vájt szemű” nyugati műértő, mert az bizony tudná értékelni ennek a különleges a szokvány nyugat-európai sémáktól eltérő, de pl. az amerikai ősművészettel is (távolról) rokonságban álló műegyüttest. Meg kéne már tanulni felismerni és megbecsülni igaz értékeinket…….”
Dr. Mezei Ottó
művészettörténész
Györffy István Nagykun Múzeum 2002. június 29. 12 óra
Hozzászólás
Még nincs hozzászólás.
Bészabó András 
Hozzászólás