Örökségünk II.
Bészabó András kiállítása a Párkányi Városi Múzeumban
2018. Április 12
A kiállítást Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas irodalom- és művészetkritikus nyitotta meg.
Mi az örökség? Történelem, múlt, tudás, tapasztalat, művelődés, néplélek, szakralitás, nemzetvédő figyelem? Vagy összetartozás-érzés, hazaszeretet, magyarságtudat, meg nem adás, hősiesség? Ez is, az is. Összefoglalva, a belénk ivódott értékek tárháza. Amelyre bizton lehet építeni, mert szilárd az alapja, kikezdhetetlenek a tartóoszlopai. Akkor is, ha a jelkombinációkkal megidézett ősiség (magyar múlt) biblikus vagy mítoszi csodája idéztetik meg egy-egy táblán, akkor is, ha a Szent Istvántól szerzett szent hitünk és királyaink bölcs – mert mindig a nemzetszolgálat jegyében – cselekedetei képezik a megtartó erőt.
A fotón jobbról: Juhász Gyula régész, a Párkányi Múzeum igazgatója, köszönti a kedves közönséget. Középen: Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas irodalom- és művészetkritikus , a kiállítás szakmai értékelője és megnyitója, balról pedig a kiállító alkotó, Bészabó András festőművész látható.
A festőecset, ezt Bészabó András jól tudja, nem arra való, hogy “irodalmias” közeget teremtve történeteket meséljen el múltunkból, hanem arra, hogy a világra nyíló – ezért a couleur locale, a helyi szín mellett egyetemes tanulságokat is közlő – metafora gazdagságával képköltészetként rögzítse történelmünk-kultúránk megtartó csomópontjait. Ez lehet az opartos rendben ábrázolt nemzeti jelképeink valaminő élő-árnyék korpuszra való rávetítése, vagy egymást átsugárzó konstruktív elemekből álló Napként való megmutatása (Korona és palást I., illetve Korona és palást II.), avagy a biblikus jelképrendszer egyik fő szimbólumát a magyar ősiség (székely-magyar rovásírás) befogadására tett összegző kísérlet (Rováskapu II.).
A festményem címe: Rovás-kapu II.
A műveltségélményéből (néprajz, irodalom, zene, képzőművészet, jelkép- és hiedelemarzenál) merítő művész didaktikusan sosem mondja, csak képvilágával tanúsítja, a bartóki modellnek is alapját képező szabadság-metafora versben-balladában megtestesült igazságát (“És az ő szarvuk / Ajtón be nem térhet, / Csak betér az völgyekbe” – Cantata profana, A kilenc csodaszarvas, Bartók Béla fordítása). A Szarvassá vált fiú (2007) című pasztell-rajzon a gím fölfelé nyújtózkodó agancskoronája ezért válik a hiedelemvilágban jelképi gazdagságával ugyancsak sokat mondó életfává. Mögüle, akárcsak egy halovány árnyékkép, mellkép formájában fölsejlik egy test, mindannyiunk teste (?), mintha a bilincsként szorító magány azonos volna a fiaiktól magukra maradt apák megfeszítettségével. Az artisztikus, a kép csaknem monstranciát sugalló szerkezete – a szarvak kosarában Napként is értelmezhető fejjel –, egy kissé a szakralitás körébe (emberáldozat?, állatáldozat?) utalja a kolindából egyetemes igazsággá emelkedő történetet.
A Szarvassá vált fiú (2007) című pasztell-rajz
Jó, ha látjuk mindezt, hiszen a történelemből szimbolikus meseigazsággá avanzsáló történés krónikán túli valóságtartalma épp a hiedelemvilág jelképrendszerében leledzik. Szinte mindegy is, hogy Géza királlyá koronázásakor, agancsa között világító gyertyákkal, megjelent-e kultikus állatunk, a szarvas. Az ünnep, templom fogja majd érvényesíteni a szent helyet, megtörtént. A káprázat élőbb az élőnél. Nem véletlen, hogy a Szent László Váci látomása függélyes (csaknem) tükörképet formázó szerkezete, legalább is, ami az organikus elemek építkező szigorát illeti, rokon vonásokat mutat a Szarvassá vált fiúéval. Az Ararát-hegy megpillantása (Noé-sorozat) szerkezeti stabilitása, jóllehet az elemek ritkább sorjázásával, ugyancsak innen ered.
S ebbe a vonulatba tartozik – mutatis mutandis –, a képköltészet eme formavilágát teszi variációs ötlettel, organikus létszomjjal és jelképi tágassággal (kalligrafikus “bölcselet”, az alap mint hatküllős napkerék, stb.) érvényessé a Tavaszváró jelbeszéd I., s nemkülönben a Labirintus a megismerés és a szeretet és a cselekedet jegyében (2014) című kompozíció is. S talán a furcsa testfölépítés ellenére, bár szín-kavalkádja erősebb a föntebb említett műveknél, a Szent László vizet fakaszt a sziklából (2017) ugyancsak ebbe a körbe sorolható . Ez utóbbinak az alakrajzon belüli, kontúr-erősségű, kavargó színes vonalak lendülete adja az érdekességét.
A fotón: A média a kamerákkal és a fotómasinákkal, valamint a kedves közönség a megnyitón.
Ahogyan ebben a grafikai gondolkodásmódra emlékeztető “festőietlen” festészetben nóvum – a szerkezet villódzása egyértelmű – a néprajzi profán elemek, a szakrális vagy arra utaló gócok és a hiedelemvilág (benne a magyar ősiség) ötvöződése, úgy a technikai bravúrokon túl a festőiséget mint érzéki fogást (lazúr, folttechnika, áttűnések) a kifejezőerő szolgálatába állító táblákon maga a megjelenítés egyedisége az igazán döntő faktor.
Festményem címe: Látható szakrális zene (2004)
Eme “nézzél, hogy láthass” üzenetű, a képi sejtelmet sem nélkülöző ábrázolásmódból elsőbben a fél-figurális, fél-absztrakt Látható szakrális zene (2004) tűnik ki, de a fénykaszákkal szabdalt Szeretet-étel szétosztása I. (2015) szintén a reáliákon fölülemelkedő, valójában valamiképp átszellemített figurarajzzal tüntet. Vagyis ez utóbbi avval lépi túl az adakozó türelmű szociális népkonyhák és a benne szolgálatot teljesítő önkéntesek megemelt, ám mégis hétköznapi tevékenységén, hogy a pódiumra szólított, süvegéről fölismerhető püspök és női segítőtársainak arctalan arcát biblikus keretbe vonva, kereszttel jelöli meg. A szeretet mint elmaradhatatlan étek, pontosabban az általa vélt kisugárzás ennek révén válik különlegessé, érthetővé.
Szó sincs róla, hogy a 2017-ben jelkombinációk együtteséből született, nem szokványos megjelenítésű Madefalvi golgota, az egyik legkitűnőbb grafika, ne mutatná teljességben a történelmi megfeszítettség, végső soron Erdély drámáját. A kibeszélés fájdalmát, ünnepi hatékonyságát nagymértékben az elegáns, a lécekből épített grafikai háló alakrajza biztosítja. Ám a kissé bonyolultabb, több áttételen keresztül ható festmények mégis valahol – ki tudja, milyen régiókban landolva – az érzelmi befogadás más szintjét nyújtják.
A kulturális műsort a Felvidéki, Párkányi Művészeti Iskola tanulói adták.
Még az aránylag egyszerűbb szerkezetű oltárképnek is megvan a hely örvényét egyetemesebb kavargásba lendítő sugárzása (Notre Dame-i hangulat), nem beszélve a többalakos Notre Dame-i golgota imaközpontú térillúziójának – elöl és hátul a megfeszítettek, s még előrébb a Krisztushoz fohászkodó apáca – drámai lépcsőzetéről. A templombelső (Örökségünk fényei I.) és a természet fénykupolájában különösen izzó katedrális (Esztergomi angyal II.) mindezen szakrális élménykört csak fokozza.
A festményem címe: Az újhangú Ady születése
Az újhangú Ady születése (2015) – a jegyekkel körülírt “tojás” a belőle kitekintő éles szemű portréval – az irodalmi örökség fényhozóira figyelmeztet, míg a Lóthnak megjelennek az angyalok (2017) a bibliai tömörség szülte szétrajzás képköltészetként ugyancsak mozgalmas káprázatára. Az Eljött az időnek teljessége című festmény, a németalföldi piktorok kívülről jövő fény-ízeit a saját bensőben leledző zsolozsma egyéni karakterű vallomásává avatva, mutatja igazán (érzelmi teljességében és megrendültségében) Bészabó András múltkereső, múltmegőrző bolyongásának legnagyobb titkát, a Megfeszített általi megváltásunk jelenkori példázatának az elevenségét.
Budapest 2018. Április 12.
Szakolczay Lajos
Széchenyi-díjas irodalom- és művészetkritikus
Hozzászólás
Még nincs hozzászólás.
Bészabó András 
Hozzászólás